EGÉRÚT - Egerszegi Krisztina - ma
forrás: Szegõ András Hölgyvilág, 2000.február

- Teát iszol?
- Bármit, csak ne vizet!
- Annyira ...?
- Annyira. Még pohárban sem szeretem látni. Egy picit sok volt belõle. Gondolj bele: másfél évtizeden keresztül napi 6-8 óra, és semmi önfeledt lubickolás ...
- Azóta például úszni nem is vol ...
- Á! Nem. Tavaly egyszer, amikor nyaraltunk, bementem a Balatonba, kitett fejjel tempózgattam egy párat, és ámulva néztem, hogy körülöttem milyen nagy élvezettel úszkálgattak az emberek.
- És versenyt se ...?
- Amikor díszvendégként meghívtak a legutóbbi világbajnokságra, rendes kislányként minden versenyen ott ültem a lelátón, és fura érzés volt, hogy minek igyekszik annyira az a 8 derék lány vagy fiú, ott lent a medencében.
- Nem is jut eszedbe, hogy néhány éve még te voltál a királynõ, a legnagyobb versenyzõ, a legfényesebb csillag?
- Attól függ ... Ha sokszor mondják, akkor sokszor, ha kevésszer mondják, kevésszer. magamtól nemigen. Volt, vége, nincs mit meditálni ezen. Kérsz teát?
- Milyen van?
- Sokféle. Mostanában, ha bemegyek valami élelmiszerüzletbe, rögtön azt nézem, hogy milyen teák vannak. Különösen a gyümölcsteákat szeretem. A tea azért is jó, mert nem lehet kapkodva inni. Annak meg kell adni a módját. Ahhoz le kell ülni, és elkortyolni, közben lehet beszélgetni, gondolkodni, merengeni, odafigyelni a másikra, magunkra, amire egyébként irtó nagy szükség van, csak a sok kapkodás közepette nem adjuk meg magunknak. Ezért is fontos a tea.
- Azzal is kelsz?
- Természetesen - nem. Régen anyu mindig azzal ébresztett fél öt körül ... Nem is tudom, hogyan voltam képes akkor felébredni, amikor olyan álomszuszék vagyok ... Mostanában rátértem a kakaóra. Vénülõ fejjel kezdek kisgyerek lenni. Reggel bögre kakaó ...
- ... kaláccsal?
- Pontosan! vajas kalács. Imádom. És a párom nagyon kényeztet. Mire összekészülodöm, hipp-hopp, ott a terülj asztalkám. Bizony! Hogy miért ... ?
- Talán szeret ...
- Ez a minimum. Ha már kifogott egy ilyen könnyû természetû, rendes, aranyos kis feleséget, akkor ez a legkevesebb ...
- Ha ... ?
- Ha? Ha ilyen volnék. Attól tartok, nem könnyû velem. Legalábbis nem mindig. Néha makacsabb vagyok a kelleténél, néha házsártos, néha rendetlen, néha magamba roskadó és ingerlékeny. Szóval, szegénynek nem biztos, hogy könnyû mellettem.
- És neked õmellette?
- Õ mellette könnyû.
- Miért?
- Úgy tudnám összefoglalni, hogy o álmaim férfija.
- Ó!
- Pedig ez a valóság. Szerelem elsõ látásra. Soha nem volt nekem ilyen az életben. Nálam mindig valahogy úgy történt, hogy szimpatikus volt egy srác, aztán haverok lettünk, aztán jó esetben, vagy rossz esetben, átalakult szerelemmé, de olyan, hogy csak ránézzek valakire, és azt érezzem, hogy aaahhh! - olyan soha. Már arról is letettem, hogy különösebb megalkuvás nélkül egyvalakiben találjam meg, amit egy férfiban legfontosabbnak tartok ...
- ... És az mi?
- Mi? Mondom .. szóval ... tehát ... akkor ... mondom ... a legfontosabb tulajdonságok, hogy legyen bármilyen, csak legyek bele fülig szerelmes. Vagyis pont ilyen legyen! És persze o is belém. És ez most ilyen volt. Elmeséljem?
- Naná!
- ... Szóval a Pharmavitnál van az a bizonyos gyerekprogramom, aminek végén országos döntot rendezünk a legjobbaknak. Két éve ez éppen Ágfán volt. Reggel kimentem, hogy minden rendben van-e, mindenki tudja-e a dolgát, és miközben ki sem látszottam a sok apró teendõ közül, egyszercsak hiretelen ránéztem az egyik szervezõre, õ rám nézett, és abban a pillanatban paff! Megszûnt tér, idõ, nyüzsgés, verseny, tévé, meg minden más. Egyetlen szemvillanás alatt éreztük, hogy itt történt velünk valami ... valami csoda, varázs, mámor, vagy mit tudom én, mi, amitol mások lettünk, mások leszünk, más lesz az életünk. Neki fogalma sem volt, hogy én ki vagyok, nekem hogy o ki, de azt tudtuk, hogy innentol kezdve egymáshoz rendezõdik az életünk.
- Azóta kiderült, hogy kik vagytok?
- Nagyjából.
- És amikor megtudta, hogy te ... ?
- Egy kicsit csodálkozott, de hál' Isten, nem érdekelte különösebben, hogy mennyi idõ alatt úsztam a százat, és hány aranyat nyertem Szöulban. Amikor korábban kaptam szerelmes leveleket, mindig fel voltam háborodva, hogy az emberek ennyire alábecsülik a szerelmet. Hogy képesek olyasvalakire fecsérelni, akirol csak annyit tudni, hogy a többinél olykor gyorsabban úszik, és idõnként nyer valahány aranyat. Akkor az nem szerelem ... meg nem is én vagyok, hanem az eredményeim, és az a hajcihõ, ami körülöttem van ... Ezért volt ez annyira jó, tiszta, egyszerû.
- És õ?
- A párom? Túléloversenyeket szervez, és ha van rá módja, a legnehezebbeken indul is. Csodálatos ember.
- És akkor, ott, rögtön ...?
- Nem egészen. Ott zavartan, hebegve beszélgettünk valamit, de mégis olyan természetességgel, mintha ismernénk egymást vagy ezer éve, és megbeszéltünk egy randevút. Május 21-ére a Vérmezõ közepén. Azt nem fogom elfelejteni! Kifestettem magam, kiöltöztem, hogy jól nézzek ki, már amennyire tõlem telik ...
- ... ugyan kifejezetten nagyon szép lettél, Kriszti!
- Szóval, amennyire tõlem telik, odasiettem a megbeszélt idõpontra a Vérmezõ közepére, de ott bizony rajtam kívül senki nem volt. Gondoltam, ez akkor ennyi. Szolid kis pofáraesés. Amikor oldalra néztem, láttam, hogy ott áll tõlem 100 méternyire, és fürkészve pillantgat mindenfelé, csak oda nem, ahol én állok. Azóta is vitatéma, hogy melyikünk hibázta el a dolgot, és valójában hol is a Vérmezõ közepe, de lekopogom, ez volt az utolsó komolyabb félreértés közöttünk. És pont egy évre rá,egy gyönyörû erdei kápolnában össze is házasodtunk.
- Õt nem zavarja, ha esetleg úgy mutatják be, mint Egerszegi Krisztina férjét?
- Nemrégiben volt egy mûsor valamelyik csatornán a túlélõversenyekrol. Amikor a férjemre került a sor, a riporter úgy mutatta be, hogy õ Egerszegi Krisztina férje. Ahelyett, hogy elmondta volna, hogy sikerrel vett részt ezen meg ezen a versenyen. Írtó dühös lettem! Szóval, van ilyen, ami fõleg engem bõszít, õt nem zavarja, de szerencsére nem ez a jellemzo. Legalábbis abban a körben, amiben mi mozgunk, nem. Család, barátok, kollégák - köztük mindez teljesen természetes.
- Ennyire visszahúzódva élsz?
- A munkámmal együtt jár, hogy sok emberrel tartsak kapcsolatot ...
- ... ez az a bizonyos gyermekprogram szervezése?
- Igen. Aminek az a lényege, hogy segítsük a gyerekeket, ösztönözzük õket, hogy egészségesebben, aktívabban éljenek, többet mozogjanak, jobban figyeljenek egymásra, alkossanak közösségeket.
- Soha nem is hiányzik semmi abból az idõbõl, amikor nagy élet folyt körülötted, amikor ünnepelt sztár voltál, dicsõítettek, te voltál az üdvöske, Krisztina királynõ, Egérke?
- Nem, nem, nem! Nagyon õszintén mondom, nem szerettem azt, ami körülöttem volt. Az egyetlen gyozelem, amire felhotlen örömmel emlékszem vissza, az elso olimpiai aranyam. Semmi felelosség, 14 éves fejjel önfeledten csináltam végig az egészet, mint egy versenyt a sok közül. A felhajtást még élveztem is. De ami azután rám zúdult, az inkább nyomasztott. Egyrészt volt bennem valami józan, gyermeki igazságérzet: nem éreztem, miért ajnároznak az emberek, miért látnak különbnek, mint amilyen valójában vagyok. Éreztem, hogy bennem nincs semmi rendkívüli emberi tulajdonság, hogy teljesen átlagos vagyok, csak egy kicsit gyorsabban úszom a többinél ...
- Én meg azt mondom, hogy nem attól lettél rendkívüli, mert gyorsabban úsztál, hanem azért úsztál gyorsabban, mert van benned valami rendkívüli.
- Szerintem nem, de mindegy. Biztosan vannak, akik szeretik a szereplést, a nyilvánosságot, élvezik a palávert maguk körül, de én érzékenyebb voltam, félszegebb, visszahúzódóbb.
- Romantikus vagy?
- Persze! Imádom a nagy érzelmes zenéket, könyveket, filmeket. Van, amikor úgy sírok végig valamit, mint egy kisgyerek. Néha úgy érzem, nem is fogok soha felnõni.
- Nálad mindig megdöbbentõ volt, hogy gyerekként is volt benned valami megkapó felnõttes érettség, és most felnõttként valami nagyon tiszta, fényes gyermetekség.
- Az biztos, hogy még mindig szeretek ábrándozgatni, marháskodni, játszani ...
- Mit?
- Például társasjátékot. Ki nevet a végént.
- Fontos, hogy nyersz vagy vesztesz?
- Nem! Abból elég volt versenyzõ koromban. De, érdekes .. tudod, a döntõ elott mindig beterelték a résztvevõket egy szobába. Álltunk ott nyolcan, ellenfelek, és méregettük egymást. Ki milyen? Ki mit gondol, ki mire képes? Ki nyer majd, és ki nem? Még ha másodpercekkel jobb eredményem volt is, ez a lelki rivalizálás, abban az összezártságban, azóta is dermeszto élményem.
- Szoktál mozogni?
- Útszéli kérdés!
- Szóval ...
- Nem annyit, mint kellene. A párommal szoktunk kirándulni. Azok kemények. Barlangokba, sziklákra, szakadékokba. Azt nagyon élvezem. Egyébként Béres Alexandrának van egy nagyon jó kazettája, arra szoktam mozogni otthon. Terembe nem szívesen mennék, mert kínosnak érzem, hogy ott bénáznék, és mindenki gondolná: nahát ez az Egerszegi. Holott én ezekben a tornadolgokban mindig esetlen voltam. Ezzel együtt tudom, disznóság, hogy az utóbbi hetekben így kiengedtem. Ha már eddig a sportban éltem, mégse hagyjam így el magamat.
- Megérte?
- Hogyne! Gondold végig: ha nem kezdek úszni, nem lesz belõlem olimpiai bajnok. Ha nem lesz belolem olimpiai bajnok, nem hív a Pharmavit. Ha nem hív a Pharmavit, nincs a gyermekprogram, és ha nincs a gyermekprogram, nem találkozom a párommal, és ha nem ismerkedünk meg, most nem élnénk boldog házasságban.
- Mit vársz az élettõl?
- Hát a legfontosabbat! Gyerekeket. Ez a lényege, értelme, célja az egésznek. Persze, hogy jó érzés olimpiát nyerni, melengetõ olvasni, hogy megszavaztak az évezred emberei közé, de az igazi mégiscsak az lesz, amikor majd magamhoz ölelhetem azt a pirinyó lényt, aki a gyerekem, a gyerekünk. Aztán a többit, kettõt, hármat, ötöt, hetet, amennyi csak megadatik. És annyira jó, hogy a párom is ugyanígy van ezzel, ugyanígy gondolkodik! Mondd, mi az amit még várhat az ember?
- Esetleg egy bögre gyümölcsteát ...