"Érdemes volt küzdeni"
Beszélgetés Egerszegi Krisztinával
forrás: TIHANYI PÉTER, Hetek, 1998. JÚLIUS 27. HÉT

- Veresegyházán vagyunk, a Pharmavit Rt. gyönyörûen felépített központjában. Bármerre megyünk a cég területén, mindenki fülig érõ szájjal köszön és köszönt minket. Én úgy érzem, Kriszta, hogy ez az õszinte szeretet, ami itt feléd árad, nem a sokszoros olimpiai és világbajnoknak szól, hanem egy 23 éves kollegának, akinek a szeme mindig nevetésre áll, aki hihetetlenül kedves és szerény, akibõl árad a kiegyensúlyozottság, és aki még ráadásul - mint hab a tortán - a Pharmavit hírnevét is "fényesíti". Úgy tûnik, mintha megtaláltál volna valamit.
- Erre most nagyon ráéreztél. Én az Atlantai Olimpiára úgy mentem ki, hogy utána végleg abbahagyom az úszást, bárhogy szerepelek is. Akkor már nagyon bennem volt, hogy váltanom kell. Az úszásból nem lehet hosszútávon megélni, és minél késõbb vált az ember, annál nehezebb megtalálni és megszokni az "újat".
- De te olimpiai bajnok lettél Atlantában is, kétszáz háton.
- Ennek még külön is örültem. Egészen más dolog a csúcson, a legjobb helyzetben abbahagyni valamit, mint amikor már leszállóágban van az ember - így valahogy más az "íze" a váltásnak. Nem is a világ elõtt, a világ miatt, hanem önmagam miatt. Sõt, én már az 1994-es római világbajnokság után abba akartam hagyni. Tudod, én úgy vagyok vele, hogy ha valaki csinál valamit, azt akkor tudja jól és eredményesen csinálni, ha szeretetbol és szívvel-lélekkel csinálja. Nekem pedig az 1993-94-es felkészülési idõszak már kezdett kicsit terhessé válni. Lejártam én az uszodába, megcsináltam az edzéseket, de nem voltam ott a teljes lényemmel. A világbajnokság ennek megfelelõen is sikerült: második helyen végeztem kétszáz háton.
- És ez akkora katasztrófa?
- Végül is nem, mert ilyen felkészülés mellett nem számíthattam másra. Akkor lepõdtem volna meg, ha ebbõl aranyérem lesz. Ebben a helyzetben inkább az volt a rossz számomra, hogy egy ilyen sikeres pályafutást így zárjak le. Ezért aztán adtam magamnak még két évet, hogy bizonyítsak önmagamnak.
- Valamibõl a világon másodiknak lenni, ez azért nem annyira rossz helyzet. Nem dramatizálod túl a dolgot?
- Nézd, én az 1988-as szöuli olimpia óta - s ezt egyáltalán nem nagyképûségbõl mondom - bárhol elindultam, mindent megnyertem. Tizenhét aranyérmem van. Ez volt az elsõ ezüst. Ilyen értelemben számomra igenis kudarc volt a római világbajnokság. Egy sportoló életében benne van a siker és a vereség is. Aki nem él át kudarcot - vagyis inkább meghátrál a kihívás elõl és nem indul -, nem igazán sportoló.
- Tehát úgy döntöttél, hogy abbahagyod életednek ezt a több mint tíz évig tartó, világviszonylatban is legendaszámba menõ korszakát. Milyen érzés volt ezután újra uszodában lenni, mit éreztél, amikor vízbe ugrottál?
- Atlanta után nagyon sokáig nem mertem lemenni az uszodába. Attól féltem, amit más élsportolóktól és világbajnokoktól hallottam, hogy abbahagyják és aztán õrülten kezd hiányozni nekik. És hogy el tudok-e kezdeni egy másik életet anélkül, hogy állandóan visszavágynék és nosztalgiáznék. Vannak emberek, akik már csak az emlékeikbõl élnek - én nem szeretnék közéjük tartozni. Végül aztán novemberben lementem, és történt valami, ami mindent csodálatossá és könnyûvé tett. Ott álltam a medence szélén, és hirtelen minden, az egész közeg teljesen idegennek tûnt. Lent voltak a többiek, úsztak, és azt éreztem, mint amikor egy kívülálló lemegy az uszodába és látja, hogy pár ember edz. Semmi olyan nem volt, ami egy kicsit is megdobogtatta volna a szívemet. Hála Istennek, ez azóta is így van. Mintha a szívem, agyam, a sejtjeim egyszerûen tudomásul vették volna az elhatározásomat, és aszerint kezdtek volna érezni és viselkedni.
- Atlantával kapcsolatban még valami érdekelne. Ugyebár ez volt az utolsó kétszáz méter, amit élesben úsztál. Mondjuk, hogy a verseny utolsó 25 méterénél vagyunk: egy fantasztikus karrier utolsó másodpercei. Mire gondoltál?
- A vízben az utolsó percekben legtöbbször annak az öröme volt bennem, hogy jaj de jó, már csak ez az 50 méter van, már csak ez az utolsó 25 méter van, utána jön a nyaralás. Semmilyen nagy világmegváltó gondolat vagy érzés nem volt bennem. Atlantában ez azzal a furcsa érzéssel egészült ki, ami valahogy így írható le: "hát ennyi volt, és akkor most tényleg vége, tulajdonképpen nagyon szép volt - Kriszta, biztos, hogy jól döntöttél?"
- Kriszta biztos, hogy jól döntöttél?
- Biztos, biztos.
- Mik azok a dolgok, vagy kik azok a személyek, akik besegítettek ebbe a karriertörténetbe? Másképpen fogalmazva: mondd el a gyozelmi "recepted" legfontosabb "fûszereit"!
- Azt hiszem, a legfontosabb a család támogatása, hogy a család az ember mögött álljon. Én hat-hét éves koromban kezdtem el úszni, és 13 éves voltam, amikor Szöulban elõször olimpiai bajnok lettem. A szüleim soha nem kényszerítettek arra, hogy ússzak, mindig magamtól csináltam. Azért jártam le úszni, mert szerettem, és jól éreztem magam a vízben. Sok olyan szülõt láttam, akik mindenképpen azt akarták, hogy a gyerekükbõl nagy versenyzõ legyen, és közben úgy kellett vízbe kényszeríteni a gyereket. Ezekbõl ugye nem lett semmi, mert eleve megutáltatták velük az egészet. Az is fontos volt, hogy anyu vagy a nõvérem ott ültek minden edzésemen. Semmit nem csináltak, semmibe nem szóltak bele, csak ott ültek. De ez a "csak" borzasztóan fontos volt. Így még jobban éreztem a támogatásukat, a segítségüket, és fõleg a szeretetüket. Aztán számomra a másik legfontosabb dolog az volt, hogy az edzõmmel jó és nagyon harmonikus kapcsolatban legyek. Laci bá - Kiss László - nagyszerû ember és csodálatos edzõ. Úgy érzem, ahhoz hogy egy edzõ és egy versenyzõ igazán együtt tudjanak mûködni az kell, hogy maximálisan megértsék egymást, tiszteljék egymást - és talán a legfontosabb, hogy higgyenek egymásban. Körülbelül háromszor történt meg a pályafutásom alatt - fõleg az alapozás idõszakában, ami elég fárasztó és unalmas - hogy úgy éreztem, nincs kedvem tovább csinálni, abbahagyom. Akkor mindig azt mondta anyukám, jó akkor menj oda az edzõdhöz, és mondd meg neki. Odamentem, s erre Õ azt mondta, jó, jó de azért ezt még gondoljuk át, üljünk le és beszéljük meg. Két-két és fél órát beszélgettünk, és mire felálltam, mindig meggondoltam magam. Aztán az is nagyon fontos, hogy az embernek legyen egy konkrét célja. És ha ezt pontosan megfogalmazza, sõt, ha ezt a célt szinte filmszerûen látja megvalósulni, nagyon sok mindent fel tud áldozni az életébõl. Akkor nem kérdés, hogy miért megyek le reggel háromnegyed hatra, és miért vagyok ott még este fél hétkor is. Biztos vagyok abban is, hogy a szeretet, amit az emberektõl folyamatosan kaptam, szintén hozzájárult a sikereimhez.
- Hogyan, vagy milyen módon tudott benned a szeretet a sikereidet elõsegítõ erõvé transzformálódni? Érthetõen kérdeztem?
- Persze, teljesen értem. Mondjuk a versenyek után megyek az utcán és megszólítanak, és azt mondják: gratulálunk... csak így tovább... nagyszerûen úsztál.... és megszorítják a kezem. Meg a sok kedves köszönõ, gratuláló levél. Ezek abban segítenek nagyon-nagyon, hogy amikor ugye el kell kezdeni megint az alapozást, vagy amikor padlón vagyok, akkor eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem magamért csinálom, hanem vannak még sok ezren vagy sok tízezren akiknek ezzel örömet szerzek, akik számítanak rám, akik drukkolnak nekem, sõt, van aki imádkozik értem.
- Te hívõ vagy?
- Hiszek Istenben. Mondjuk, nem vagyok egy nagy templomba járó, misére sem nagyon járok, de hiszem, hogy Õ létezik, hogy figyel, irányít és meghallgat minket. Tudod, ami jó dolog történik velem, azt én mindig meg szoktam köszönni Istennek. Nem tudom... mondjam... vagy ne mondjam...
- Nem tudom mit, de szerintem mondjad.
- Szóval...én minden versenyem elõtt imádkozni szoktam.
- Mit jelent ez egész konkrétan?
- Hátúszásnál úgy van, hogy vízbõl, a rajtkõtöl indulunk. Amikor azt mondják: "Elkészülni", én mindig ezt a rövid imát mondom el: "Drága Istenem, segíts a versenyen, segíts a gyõzelemben". Utána jön a síp, és elindulunk.
- És hogy érzed legbelül, Isten ezt meghallja, vagyis meghallgatja?
- Igen, így érzem.
- Ezek szerint valamilyen módon a gyõzelmeid az imáidra való válaszként is értelmezhetõk?
- Ezt így nem merném mondani, de lehetséges, hozgy köze van hozzá.
- Egy egész éven át készültél egy versenyre, ami körülbelül két perc alatt lejátszódott. De volt, amikor csak fél percig tartott, mondjuk egy nagyon rövid távnál. Volt-e valamilyen technikád arra, hogy abban az egyetlen percben mindent tökéletesen kihozzál magadból?
- A verseny elõtt egy-két hónappal el kellett kezdenem pszichikailag is felkészülni a versenyre. Tehát elkezdtem gondolatban leúszni az adott versenyszámot, hogy minden apró részlet rögzüljön az agyamban. Ez nagyban meghatározza azt, hogy az adott táv hogy sikerül. Van aztán még egy fontos belsõ tényezõ - ebben Darnyi segített nekem sokat. Mindig elkísért a rajtkõig, és mindenféle kedves, jópofa dologról beszélt velem, csak azért, hogy ne a stressz, az izgalom uraljon, hanem a biztonság, a nyugalom, az öröm. És lássam magamat gyõztesként. Ez nagyon fontos volt.
- Egyszer azt nyilatkoztad, hogy Darnyi Tamás a példaképed.
- Akkor lett a példaképem, amikor megismertem mint embert - mikor láttam, hogyan áll hozzá a munkához. Pontosan tudja, melyik az az idõszak, amikor lazítani lehet, és melyik az, amikor keményen oda kell állni és hajtani kell. Egyszer sem láttam még nyafogni. Tamás elõtt Hargitay Andris is példaképem volt. Õ is nagyon jófej. Milyen érdekes, hogy akit példaképnek választ az ember, ahhoz elkezd egy kicsit hasonlítani! Mikor Hargitay állatorvos lett, eldöntöttem, hogy én is állatorvos leszek. Az állatokat nagyon szerettem, a vért már nem annyira, úgyhogy egy idõ után lemondtam errõl a tervemrõl.
- Akkor most mondj valamit arról a tervedrõl, amirõl viszont abszolút nem mondtál le, amivel tulajdonképpen a beszélgetést is kezdtük.
- A közeljövõ terve és a célja nálam - ami a munkámmal és a magánéletemmel is összefügg - a család. A mai világban nagyon széthúznak a családok. Összeházasodnak, elválnak, a gyerekeket meg elfelejtik nevelni. Nekünk nagyon jó családunk volt, a mai napig is jó, szeretjük egymást. Én egy ugyanilyet szeretnék. Annál jobb dolog nincs, mint mikor az ember mögött ott állnak a szerettei, a gyerekei. Akkor azonnal megvan a cél, amiért bármit is csinál az ember. Így minden nehézséget le tud gyõzni, mert hirtelen eszébe jut a kisfia, a kislánya, vagy a párja. A nõvéremnek született februárban egy kisfia, nagyon aranyos. Alig sír, nagyon boldog kisbaba, érzi, hogy mindenki szereti, érzi, hogy õt nagyon várták. Vannak anyák, akik nem maradnak otthon a gyerekkel, akit így a nagymama vagy egy babysitter nevel - ami szerintem meg is látszik rajta. Az ember megérzi, tudja, hogy mikor van abban az idõszakban vagy korban, amikor felelõsséget tud vállalni egy kis emberért. Szóval életem következõ idoszakában mint feleség és mint anya is szeretnék akkora sikereket elérni, mint az úszásban. Ezt nagyon komolyan gondolom.
- Tulajdonképpen mi most miért Veresegyházán beszélgetünk?
- A Pharmavit már kezdõ úszóként szponzorált engem, én pedig reklámoztam az egyik szuper terméküket, a Plusssz pezsgõtablettát. Kapcsolatunk azóta is tart. Pár évvel ezelõtt dr. Somody Imre, a Pharmavit Rt. vezérigazgatója kitalált egy csodálatos programot, az Életre való Plusssz program címmel, amely tíz-tizenkét éves gyerekeknek szól. Ez egy olyan munka, ami teljesen összhangban van az én személyiségemmel, gyermekek iránti szeretetemmel, családról alkotott elképzeléseimmel és terveimmel is, ezért örömmel csinálom, a cég egyik alkalmazottjaként.
- Kriszta, tudod, hogy van Hódmezõvásárhelyen egy tehetséges kislány, aki téged látva kezdett el úszni, és mióta a példaképe vagy, sorra nyeri a korosztályos versenyeket?
- Igen, hallottam róla, de személyesen még nem találkoztunk. Megható dolog, nagyon jó érzés, mert ha ilyeneket hall az ember, még jobban megbizonyosodik arról, hogy érdemes volt küzdeni, csinálni, mert olyasmit tudott felmutatni, ami másoknak is jelent valamit.